Kerékpártúra az Alpokban

Évek óta terveztük, hogy megmásszuk biciklivel Ausztria legmagasabb hágóját, a Grossglockner alatt áthaladó 2504 méter magasra emelkedő Glocknerstrasset. 96 nyarán ketten indultunk neki az Osztrák alpoknak, de Semmering után a rossz idő hazakergetett minket. Végre 97-ben sikerült megszervezni a túrát, melynek résztvevői: Hegedűs Balázs, Hegedűs Tamás, Kállay Mihály, Takács Szabolcs.

Indulás Budapestről vonattal, biciklik a peronon. Délután átszállás Szombathelyen, ahol ellopják a kenyeremet meg a villámat. Este érkezünk Szentgotthárdra, felverjük a sátrat egy bozótba, Mire kirámolunk, csikorgó gumikkal megjönnek a határőrök, kiderül, hogy választott táborhelyünk a határtól 100 m-re van. A határőrök igazoltatás és némi rábeszélés után megengedik, hogy ott aludjunk, sőt még azt is megígérik, szólnak a kiskatonáknak, hogy ne lőjenek le minket. Ennek következtében meglehetősen nyugtalan éjszakán megérkezik az eső, a sátor nélküli hegedűsök kicsit vizesen és meztelencsigásan ébrednek.

Bevásárlás az utolsó magyar ABC-ben majd nyomás át a határon. Közben megérkezik utunk egyetlen állandó partnere az eső. Sikeresen átesünk az első defekten is, határozottan kellemes dolog gumit cserélni szakadó esőben. Megízleljük az első emelkedőket is. Közben többször eláll-elered az eső, éppen mire kezdenénk megszáradni. A legnagyobb emelkedő kellős közepén már annyira esik, hogy alig látni, viszont legalább nem fázunk. Egy osztrák ABC-ben melegedés+szárítkozás közben felfedezzük az osztrák nápolyit, úgyhogy a későbbiekben kizárólag erre az energiaforrásra hagyatkozunk. Közben a Tamás térde is kezdi felmondani a szolgálatot, nem csoda ő viszi az összes kaját. St Oswald határában egy fűrésztelepen alszunk meg, a hegedűsök a fészer oldalában találnak egy 25 cm széles részt, ahova nem ver be az eső, így élére állítva alszanak. Ők legalább szárazak maradnak. Az egész napos ázást nem bírta a biciklis táskám szigetelése, a hálózsákom által nap közben felvett vízmennyiség csak növekszik az éjszakai eső révén. Megállapítjuk hogy az egyrétegű sátor rendkívül könnyű, de tökéletesen alkalmatlan az eső kívül tartására.

Iszonyú hideg van, reggel ráadásul mindenünk csurom víz. Némi szárítkozás után megkezdjük az első komolyabb emelkedő megmászását. Menet közben derül ki, hogy amit mi kis emelkedőnek néztünk (3. Kép) felmegy 1400 m magasra. A körülbelül 2 fokos hőmérséklet meg az emelkedő hatására úgy döntünk, ahogy leérünk Lavamünd-be inkább a Horvát tengerpart irányába vesszük az irányt. Fent a csúcson csak egy nagy felhő van, de néha a szél errébb libbenti, ilyenkor fantasztikus a kilátás a Dráva völgyére (2. Kép). A csúcsról 10 perc alatt leszáguldunk, a völgyben süt a nap, és meleg van. Ez jókor jött, mert már majdnem elmentünk a tenger felé. Némi nápolyi felvétele és a helyi SPAR vásárlóközönségének megbotránkoztatása után (nem értem mi a furcsa abban, ha az ember az ABC parkolójában szárítja a hálózsákját, étkezik, napozik) folytatjuk utunkat Klagenfurt felé. A Dráva mellett csodaszép favakon gurultunk keresztül (5. Kép). A változatosság kedvéért eső helyett az orkán erősségű széllel birkózhatunk. (4. Kép). Közben a bedöglött fényképezőgép ürügyén sikerül némi kaját is szerezni egy kedves osztrák családtól. Délután érünk Klagenfurtba, de semmit nem látunk belőle inkább a Wörthi-tó felé gurulunk (6. Kép). Többórányi keresgélés után sikerül egy helyen ingyen bekéredzkedni a vízbe (7. Kép). Emlékezetes esemény, első mosakodásunk színhelye. A Wörthi-tó és Villach között félúton az autópálya mellett alszunk. A Miha megkezdi éjszakai portyáját, mivel egy 25 fokra tervezett hálózsákja van, mindenki éjszakára felesleges nadrágját pulóverét lenyúlja.

Egyre nagyobbak hegyek a Dráva majd a Möll völgyének két oldalán (8. Kép). A viharos erősségű szembeszél megmaradt, viszont az eső legalább nem esik (9. Kép). Szerencsére a Balázs nevű gép tolja előttünk a szelet, úgyhogy hátul a konvojban mi elvagyunk. Az első komolyabb szerelés: a Miha roncsának hátsó kerekéből fél óra alatt kitörik 5 küllő. Egy benzinkutas legvégső türelmét is kihasználva röpke 2 óra alatt pótoljuk a küllőket. Spittal után a Möll völgyében csábító kis tavak vannak. Az osztrák gyerekek órákon át képesek játszani a vízben, ezen felbátorodva gyerünk fürdeni. Az első néhány lépés után derül ki, hogy a víz kb. 3 fokos, ennek következtében elég rövidre sikerül a mosakodás. Estére Winklernbe érkezünk, a winklerni stadion fedett lelátóján csodálatos táborhelyet találunk, sőt valami izé áll ki a falból és folyik belőle a víz.

Reggel ez a csodálatos kilátás fogad (10. Kép), meg az hogy az összes göncünk a Mihán van: ez jelent 2 rövidgatyát, 3 hosszúgatyát, 4 polót, 3 pulcsit és még egy nejlon esőkabátot (a zoknikat, egyéb alsóneműket nem számoltuk). Megkezdjük a tekerést felfelé a hágón (11. Kép). Útközben vízesések zuhognak le a sziklafalakról. (12. Kép). Az utolsó falú a csúcs előtt Heiligenblut, fantasztikus kilátással (13. Kép). Közben a Balázs felezője eltörik, némi szigetelő szalaggal sikerül rögzíteni de állva kell feltekernie a hágón. Innentől nagyon durva az emelkedő, végig 15% feletti. Ahogy egyre magasabbra érünk, egyre hidegebb van, megjelennek a hófoltok, lassan 100 méterenként meg kell állnunk pihenni, lenyomni egy kis energiapótló nápolyit. Délután 4 óra felé érünk fel a hágó tetejére (2504m, 14. Kép). A hágó a Hochtor csúcsa alatt egy alagúton vezet át, gyalog meghódítjuk a csúcsot (2550 m, 15. Kép), a hófedte lejtőkön a riviéráról hazafelé tartó Svédek csúszkálnak egy szál rövidgatyában. Hullani kezd a hó és kezd nagyon hideg lenni, legszívesebben legurulnák a meleg völgybe. Balázs azonban nem hagyja annyiban a dolgot, legurulunk az 5 km re levő elágazásig (kb 75-tel) és holdfáradtan elkezdjük megmászni az utat a Franc-Joseph Höhe-re. Szitáló jeges esőben vánszorgunk felfelé a csodálatos tájon (16. 16b. Kép). A Tamás lába végképp kikészül, az utolsó 5 kilométeren tolnia kell a bringát. Fent a csúcson több szintes parkoló, szállodák, és kilátó van a gleccser felett. Szakad az eső és sehol senki, a szállodák tárva nyitva, üresen állnak. Végre sikerül valakit találni, de olyan drága a szoba hogy nem tudjuk kifizetni. Kénytelenek vagyunk 5 kilométert visszagurulni és egy olcsóbb vendégház tömegszállására menni. A vendégháznak több előnye is van, mivel meleg víz és fűtött szobák vannak benne. Megtudjuk, hogy megfelelő felszerelés hiányában nem tudunk holnap a Grossglockner csúcsára felmenni. Azért elhatározzuk, hogy a gleccsert megnézzük másnap közelebbről. Ezen az estén elmarad a Miha esti ruhaszerző mutatványa, túl fáradtak vagyunk ilyesmihez.

A tegnapi mocsok idő ellenére gyönyörű időre ébredünk reggel. Gyalogtúrára indulunk a gleccserre. Megismerkedünk a szelíd mormotákkal, némelyikük a turisták kezéből eszik (17. Kép). Az út szélén egy havasi gyopárt is sikerül a Balázsnak kiszúrnia (19. Kép). Mire felérünk, a gleccser feletti parkoló dugig van turistákkal. Fantasztikus a kilátás a Grossglockner csúcsára és a gleccserre (21. 22. Kép). A gleccsert közelebbről is megvizsgáljuk. Bár van egy fogaskerekű vasút is a gleccserhez lejutáshoz, mondanom sem kell, hogy mi az ingyen gyaloglást választjuk (24. 25. 26. Kép). Hatalmas lyukak, repedések vannak a több km hosszú gleccser tetején (27. Kép). A gleccser aljától indul a gleccserpatak (28. Kép). A gleccserpatak legdurvább hordalékát egy kis mesterséges tóban rakja le (29. 30. Kép). A gyors folyású patak hatalmas vágatokat hozott létre a sziklában (32. Kép). A patak vízét gátakkal duzzasztják, érdekes módon azonban a gátak alatt nincsen vízkifolyás. Az osztrákok átfúrták a hegyet és a vizet itt engedik le. A gleccserpatak vize turbinákat hajt, elektromos áramot termel, de mivel az erőmű a föld alatt van, nem csúfítja a környezetet. Estére érünk vissza a vendégházhoz, visszatérünk a két keréken való közlekedéshez. 15 perc alatt leérünk Heiligenblut-ba és egy óra múlva már Winklernben vagyunk (45 km). A stadionban töltjük újra az éjszakát.

Indulás hazafelé, de más úton indulunk, nem a Möll völgyén Spittal felé, hanem átmászunk a Dráva völgyébe. Közelebbről is láthatjuk a dolomitok csodálatos sziklaszirtjeit (35. Kép). Hamar ráununk a Dráva völgyre és Oberdrauburg-nál a Gail völgyébe mászunk át, közben Balázs bélműködéséről érdekes dolgok derülnek ki. Estére érünk a Faaker see-hez, annyira körül van építve, hogy egyszerűen nem tudunk a vízbe jutni ingyen. Azonban a fürdés nem marad el, mert elkezd szakadni az eső. Két eső között találunk egy táborhelyet, elfogyasztjuk utolsó hazai konzervjeinket mivel már mindenkinek nápolyi undora van.

A hegedűsöknek sikerült éjszaka kikísérletezni az esőmentes bivakzsákolás technikáját. Folytatjuk utunkat a Dráva mellett. Balázs a térkép hordozója észrevesz egy emelkedőt (14%) Ferlach után. Nincsen kedvünk már hegyet mászni, ezért kipróbáljuk a Dráva menti bicikliutat. Újra bebizonyosodik hogy az osztrák bicikliutak sem használhatók túrázásra. 10 km-t zötyögünk a murvás úton, a bringám kőkemény gumija révén a könyököm szétrázódik. Sikerül végre elhagyni a kerékpár utat azzal a jóleső érzéssel, hogy kikerültük az emelkedőt. Akkor kezd gyanússá válni a dolog, mikor elkezd emelkedni az út. Kiderül hogy pont a hegy lábánál sikerült kijutnunk a bicikliútról (36. Kép). Két órai mászással feljutunk a csúcsra, közben pejoratív magyar szavakból nyelvleckéket adunk a helyi lakosoknak (37. Kép). Az itt következő lejtő viszont megérte a mászást, 25%-os lejtés, kanyarok nélkül. Az elért csúcssebesség 85 km/óra. Elköltjük maradék silingünket, és délután Lavamündénél átlépjük az osztrák-szlovén határt. Az összeszűkült Dráva völgyben versenyt futunk az esővel. Maribor és a végső kimerülés határában ér utol minket a felhőszakadás. Az első buszmegállóig megtett 3 km alatt ronggyá ázunk. Négyen éppen hogy beférünk a buszmegállóba, de az eső annyira bever, hogy a padokon állva fogyasszuk el az útközben vett szlovén kolbászt (HÚS!). Sátrat verni nem érdemes, mert annyira szakad, az ilyen esőt viszont ki kell használni mosakodásra. Előkerül a szappan, törölköző és Maribor külvárosában a helyiek nagy örömére bemutatjuk a magyar tisztaságszeretetet. Az alsónadrágos bemutató annyira sikeres, hogy a szemközti házból kapunk pár üveg sört, majd sikerül kikönyörögnünk oroszul hogy engedjenek be éjszakára az épülőfélben lévő házba. A tulaj megkapja az útlevelem és magunkra hagy, de megígéri, hogy reggel hatkor ébreszt minket. Végre száraz helyen alszunk.

Reggel megköszönjük a vendéglátást és elbúcsúzunk a házigazdától. Megcsodáljuk Maribor belvárosát (38. Kép). Kezdünk nagyon fáradni, Meribor utáni szakasz kész rémálom, óriási teherforgalom, az úttest viszont nagyon keskeny. A másodiknak haladó Miha egy 10 centire elszáguldó teherautó miatt leszalad a patkára, nekünk még időnk sincsen fékezni egyszerre csak a betonon fekszünk. Miután kiássuk a bringákat a cuccok alól kiderül hogy ráestem az előttem haladó Tamás hátsó kerekére. Ez már meghaladta a tiszta új acélfelni teherbíró képességét és egyszerűen kihajolt oldalra a vázból. A Tamás rááll a vázra, én pedig addig ugrálok a keréken, míg újra sikerül közel kör alakot felvenni a keréknek. Kikötjük a hátsó féket, mert beleérne a felnibe, úgysem lesz már nagy lejtő. Innentől már nagyon lapos a táj, a varasdi belváros szépsége azonban kárpótol (39. Kép). Az utolsó 50 km-t Horvátországban tesszük meg. Sikerül egy újabb balesetet megúsznom, a horvát sofőrök reflexei szerencsére elég gyorsak. Letenyétől Nagykanizsáig az utolsó tartalékokat is felhasználva kerekezünk, hogy elérjük az állítólagos 4 órás vonatot. A vasútállomáson persze megtudjuk, hogy ilyen nincsen. Hazafelé a vonaton megállapodunk, hogy idén már nem ülünk bringára. Persze két hét múlva a Tamás már Horvátországban kerekezik.

A túra végeredménye 950 km, nyolc napi tekeréssel. Most kereshetünk valami magasabb hegyet hogy megmásszuk bringával.